Kim "Jones" naplója - Az életről, az életből

Előszó – Blogstory

Kimnek hívnak. Jones-nak ugyan nem, de valószínűleg mindenki rájött, hogy Bridget Jones naplója nyomán született blogom elnevezése.

Hát, be kell lássam, nem túl kreatív név, nem is vall rám, mert főleg címadásban és fotó címkék kitalálásában egész pöpec vagyok. De ahogy az imént leheveredtem nappalim kanapéjára, az ablakban égő gyertyák, Diana Krall füstös hangja ezt a nevet sugallta arra a gondolatra, melyet Barátnőm imént élesztett újjá hamvaiból a fejemben, miszerint igenis kezdjem el. Kezdjek el blogot írni – újra. Kérdésemre és aggályaimra, hogy „de hogyan?“, „milyen profillal?“, „és kit fog ez érdekelni, az embereknek nincs erre idejük?“, „és egyébként is….!“, annyit válaszolt, hogy „mindegy, csak kezdd el, aztán majd alakul“. Egyébként ő is blogírónő, gyerekkori szeretett barátnőm, a közkedvelt Csajos témák nem csak csajoknak szerzője. (https://www.facebook.com/erezzfigyeljtanulj / http://romanticbullshit.cafeblog.hu)

Az Írás és Én…

Iskolás koromban a verselemzéseknél tanáraim dolgozatom terjedelmét látva valószínűleg el sem olvasták azt, mert 1. feltételezték, aki ennyit bír írni, az rossz már nem lehet, ötös! 2. kinek van türelme és ideje annyit olvasni – minő szerencse, hogy a többi diák ennél jóval szűkszavúbb. Szóval kimeríthetetlenül sokat tudok írni jóformán bármiről, amiről legalább pöti derengő fogalmam van. A semmiről meg pláne sokat tudok írni.

De hivatásszerűen sohasem foglalkoztam írással.

…minden kezdetnek van egy előzménye.

2009-ben megéltem egy kisebbfajta életválságot. 28 évesen mondhatni, hogy lenulláztam az addigi életemet. Magyarán mindent ledózeroltam. 9 éves párkapcsolat, addigi ígéretes karrier – vezető beosztás egy multinál -, világlátásom, álmaim, illúzióim, addigi önmagamnak hitt akárki, és így tovább. Közel a 29-hez kimentem UK-ba bébisintérnek, pontosabban az adóparadicsom Jersey Island-re, de még az is kifogott rajtam, így 2,5 hét után úgy spuriztam el onnan a reptérre egy kisebb hajbakapás után a ház „úrnőjével“ (ő kapott az én hajamba, én csak futottam és kulcsra zártam az ajtómat), s rabláncaimat levetve, az egy havi adag vasalnivalókat (s egyben Isaura-karmámat egyszer és mindenkorra) hátrahagyva, elindultam az angol anyaország felé.

Jersey Island, Szörnyella D’frász háza – “Hogyan húzzunk minél nagyobb hasznot új babysitterünkből”

 

Miután néhány erős és komoly késztetésen túllendültem, hogy mégse vessem magamat az óceánba a meredélyen, őszi nemzeti ünnepünkön, s drága Nagyim szülinapján elkezdtem írni. Akkor se tudtam, hogy mi lesz belőle. Azt semmiképp se gondoltam, hogy ilyen csodát fogok megélni abban a 9 hónapban, mely alatt elkészült a 666 oldalas könyvem Homokcseppváram címmel. Most már értitek, hogy nem túloztam a verselmzések terjedelmét illetően… Különben nem jellemző rám az átlagon felüli költői túlzás.

De mindegy is, a lényeg, hogy imádtam az írás minden percét. A hajnalokba nyúló napokat, mikor már összemosódnak a betűk a képernyőn s vakon gépelek; ágyban, kandalló előtt az új családnál a Neverland-i birtokon (így neveztem el a helyet, ahol végül kikötöttem fél évre két rakoncátlan de tündéri kislány, Daisy a macska, és két fekete labrador puppy mellett), reptereken, tengerparti éttermekben, Floridában, ahol a család nagyijának házában voltam egyedül munkám zárásaként két hétig macskaszitter – akik ismernek tudják miért is piszkosul bizarr ez -, s írtam utazásaim során égen, földön, hajón, lepukkant koszos hostelban, mindenhol. S imádtam a történetet, a történetem feldolgozását. Szeretett babym lett a végén. De igen, szerettem volna kiadni, hisz valóságos csodának éltem meg a fogantatását, s ahogy a könyv szerkezete összeállt, és a kilenc hónap minden pillanatát a születésig. Egészen pontosan kilenc hónap és két nap.

 

Neverland-i birtok, lelki rehabom helyszíne                  Charlie & Lola
“A hely, mely inspirált és megihletett”                         “A cukkerság megtestesülése 8 lábon”

     

Vero Beach, A floridai Nagyi házánál                               Vero Beach, A floridai Nagyi házában
“Hard work I. – Úton a home office-ba”                         “Hard work II. – Cicasitterkedés a depressziós Millie-re”

 

S hogy talán mégis értelmet nyerjen blogom címe, íme a történet folytatása:

Hazatértem több mint fél éves távollét után. Bár bizonyos értelemben újjászületve, de életem még mindig romokban hevert. Családom, környeztem úgy tekintett rám, mint akivel komoly bajok vannak. Senki sem értett. Nem tudtam mit akarok, csak azt, hogy mit biztosan nem. Volt egy félig kész könyvem, mely már sokat jelentett nekem. Úgyhogy egy hónap alatt befejeztem, majd egy hónapnyi korrektúrázás után egy neves országos könyvkiadó tárgyalójában ültem a tulajjal, melynek létrejötte máig rejtély számomra. (Számára is.) Egy kiadó se fogadott új kéziratokat, ifjú feltörekvő szerzőket. Nyár is volt mindennek tetjébe, teljes pangás. Sose voltam ilyen helyzetben. Ő tapasztalt rókaként felcsapta találomra a vaskos A4-es köteget és elkezdte hangosan olvasni. Egy oldal után letette, s rám nézett. „Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy írni tudsz. A rossz pedig az, hogy éretlen az írás. Az jön le a sorokból, mintha te lennél a Minden Titkok Tudója és Őrzője! Felsőbbrendűség, tudálékosság hatja át írásodat. (És akkor még csak nem is a tutti oldalak egyikével találkozott, ez csak amolyan jelentékelen rész volt….) Már egy-két évvel utána is értettem kritikáját, s láttam vadhajtásaimat, az „első megvilágosodásom“ okozta spiriegó-eldurranást. Tudtam miről szólt ez a kilenc hónap, s a „könyv“. Igaza volt, mindent jól látott. Engem is.

Üres volt a kiadó épülete, csak mi voltunk bent. Együtt távoztunk. Barátnőm, aki elkísért, Ő a Fejes, és én a lila lázadós-felmondós kosztümömben. (A multi ahol azelőtt dolgoztam szigorú dress kódot írt elő. A színek tabuk voltak. Ezért vettem a bátorságot és élénk színű lila kosztümben mentem be felmondásom napján – reszketve, mint a nyárfalevél.)

Riverdale Shop, Vienna – “A lázadós-felmondós lila kosztüm”

 

Kiléptünk a szaharai forróságba, bezárta üzlete ajtaját, s mielőtt elköszöntünk félrehúzott. Akár a filmekben a végszóknál, úgy intézte felém utolsó mondatait arcát közel tartva enyémhez, mélyen a szemembe nézve: „Rövidítsd le 200, max 300 oldalra, és hozd vissza!“ „De hogy?? Ezt nem lehet…“ – ellenkeztem kétségbeesve. „Figyelj! Az embereknek őszinte könyv kell, egy Bridget Jones! Azzal tudnak együttérezni, aki mégha ciki is, de őszinte. Írd le őszintén, hogy drogfüggő kurva voltam; apám beteg lett, de én nem ápoltam, sőt, becsaptam, elhagytam őt. Ez a könyv nem elég őszinte, tudálékos! Írjál blogot, az jól fog menni! Rövidítsd le! Írjál, de ne a sikerért írj! Azért írj, mert szeretsz írni, a többi nem lényeges…“

Adott két puszit, s elköszöntünk. Valószínűleg tudta, hogy sohasem viszem neki vissza a könyvet. Én tudtam.

Azóta eltelt hét év. Nyáron lesz hét éve. Időnként szokták kérdezni tőlem, hogy miért nem írok, mikor írok már végre. Én mindig írok, csak nem írom le. Az emberek többsége azért imád futni, mert kikapcsol az agyuk, relaxálnak. Én ha futni kezdek, pár perc után „írok“. Ihletet kapok. Aztán amikor zuhanyzok, akkor is írok. Amikor autót vezetek és épp nem telefonálok, akkor is írok. Viszont a nyilvános írásra meg kell érni. Valódi tartalmak átadásához sokat kell tanulni az életről, de leginkább önmagamról. Az íráshoz, mint sok minden máshoz, Alázat kell.

S hát visszakanyarodva a kanapémhoz melyen elnyúltam, miután Barátnőm elment, azon gondolkodtam, hogy igaza van, talán hét év után újra írhatnék. Blogot. Kim “Jones” naplóját. Melynek suta nevén kívül koncepciójáról, profiljáról egyelőre fogalmam sincs. Azért sem kezdtem el eddig blogot írni, mert túl sok minden érdekel. Több hobbym is van, de egyikben sem vagyok profi. Nem tudok elmélyülni csak a bodyartban, yogában, csak a sütés-főzésben, healthy lifestyle-ban, gasztronómiában, csak az írásban, spiritualitásban. Számtalan blogíró van ma már érdekesebbnél-érdekesebb témákban. Annyi, akár augusztusi égbolton a csillag. Mindegyiknek van egy profilja, valamire specializálódott, valamit tökélyre fejlesztett. Én nem. Nem tudom azt mondani, hogy „EZ vagyok én!“.

Szóval majd kialakul. A lényeg az, ami így hét év után megérett bennem, mégpedig hogy azért írok, mert szeretek írni, mesélni, kifejezni, s talán érdemes elkezdeni le is írni. Továbbá a lényeg az, hogy bármiről is írjak, kendőzetlenül őszinte legyen. És nem mert Bridget Jones sikeres lett – tényleg vicces és egyedi, én is bírom -, hanem mert ez szól igazán az emberekhez. Hisz mindannyian esendők vagyunk, bármennyire is próbáljuk leplezni szerepekkel gyengeségeinket. S talán azért is, mert ezt a legnehezebb vállalni. Könyvem írásakor is szembesültem a ténnyel, mennyire nehéz feltárni érzéseinket, meglátásainkat más emberek előtt, mert ezzel kitesszük magunkat az ítéleteknek, véleményezéseknek. De ha Bridget Jones állja a sarat, bízok benne, hogy nekem is menni fog 🙂

Fogadjátok szeretettel induló blogomat! Remélem számotokra is megannyi kellemes, szórakoztató, olykor elgondolkodtató percet szerez majd, mint nekem írása közben. Aztán majd alakul… 🙂

U.i.: Amiről előbb-utóbb szó fog esni: sport – bodyart, yoga, streching, futás -, egészséges életmód, táplálkozás, sütés-főzés inkl. receptek, filmek-könyvek, úti és hétköznapi kalandok, body&soul&spirit, szösszenetek, a buddhulás útján, környezetemről s rólam, ki másról. 4 szóval: az életről és az életből!

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!